"Hálás vagyok a Richternek, és személy szerint a főnökömnek, hogy sosem kellett választanom a munkám és az anyaságom között.”

18 ÉVE A RICHTERREL

Két idegen nyelvet felsőfokon beszélt, ennek köszönhette, hogy iskolái elvégzése után az Állami Vagyonügynökség sajtó- és marketing osztályán lett főmunkatárs. A Richterrel a ’90-es évek végén, egy izgalmas időszakban került kapcsolatba, éppen akkor, amikor a céget bevezették a tőzsdére. A rendszerváltás után a piacának jelentős részét elveszítő magyar gyógyszergyár egyetlen esélye a tőzsdei lét, a tőkebevonás volt, ebben segédkezett pályakezdő közgazdászként. A tranzakció után nem sokkal Bogsch Erik hívására igent mondott, s 1999 óta Beke Zsuzsa sorsa összefonódik a Richterrel. Mintegy tizennyolc év közös munka után is magázódik a vezérigazgatóval, egyszerűen azért, mert így szokták meg, annak ellenére, hogy naponta többször beszélnek.
„Elkényeztetett lány vagyok, budai polgári családból származom, ahol mindenki humán értelmiségi, festő, író, pedagógus, tehát van egy ma is nagyon stabil családi hátterem. Csodálkoztak is azon, hogy miért nem lettem művész, de én nem éreztem a késztetést, hogy ebbe az irányba induljak. Budán nőttem fel, ott jártam gimnáziumba, majd kikötöttem a Külkereskedelmi Főiskolán, és üzemgazdász lettem, ezután elvégeztem egy angol pénzügyi szinkrontolmács iskolát. Egyébként egyetlen egyszer dolgoztam szinkrontolmácsként, és akkor rájöttem, hogy ez olyan iszonyatos stressz, amit én nem tudok elviselni” – vall a kezdetekről Beke Zsuzsa, aki 2005 óta a Richter Gedeon Nyrt. PR és Kormányzati Kapcsolatok vezetője. Két felnőtt fia mellé pár évvel ezelőtt érkezett egy kislány.

Amikor Bogsch Erik a Richterbe hívta, nem sok tapasztalata volt a gyógyszeriparról. Többször is előfordult, hogy nem értett valamit a megbeszéléseken?

Amikor először mentem állásinterjúra, megkérdeztem a vezérigazgatótól, hogy mennyi időnek kell eltelni, mire mindent átlátok. Azt válaszolta: az körülbelül 5 év lesz. Akkor az nekem hihetetlenül soknak tűnt, de most azt gondolom, hogy ha valaki a gyógyszeripart a teljes spektrumában át tudja látni a kutatástól a fejlesztésig, a gyártástól a kereskedelemig, a marketingtől a kommunikációig, ahhoz valóban ennyi időre van szükség. Azóta szerencsés esetben nem fordul elő, hogy ülök egy megbeszélésen és nem értem, hogy miről beszélnek körülöttem.

Egyébként könnyedén bevállalja, ha nem ért valamit?

Előfordul, hogy egy-egy témával kapcsolatban kérdéseim vannak, olyankor felhívom azt a kollégámat, aki ért hozzá, és megkérem, hogy segítsen. Tanulni sosem szégyen, a tudni akarás pedig az egyetlen kulcs a fejlődéshez. A Richterre amúgy is jellemző, hogy nem kínos valamit nem tudni. Egy gyógyszergyárban kultúrája van annak, hogy a tudást folyamatosan fejleszteni kell, enélkül kudarcra van ítélve.

Az elmúlt majdnem két évtizedben mit tett ehhez a vállalati kultúrához, a mostani Richter-képhez?

A tudatos márkaépítést 16 évvel ezelőtt a nulláról kezdtük el, előtte nem volt ilyen tevékenység. Hogy milyen legyen a Richter imidzse, az egy csapatmunka eredménye és nem az én érdemem. Persze, álszerénység lenne azt mondani, hogy én nem tettem hozzá semmit, de tudatában vagyok annak, hogy a vezetői lét igen csalóka, s nagy a hibázás lehetősége, ha a vezető menet közben elfelejti, hogy ki is ő valójában. Nem kell úgy tenni, mintha nálunk lenne a bölcsek köve, mintha mi mindenben etalonként működnénk, annál is inkább, mert a mi szakterületünk is folyamatosan változik és újul. Az elmúlt öt évben például azt tanultuk meg, hogy a nemzetközi környezetben működő, ma már multinacionális Richter csoport kommunikációját hogyan kell felépíteni, s ennek a tanulási folyamatnak még messze nem vagyunk a végén. A munkánk 50 százaléka ugyanis nem a hazai, hanem a nemzetközi piacon zajlik.

A munkája miatt időnként fel kell ölteni a páncélt, emögött nehéz önazonosnak maradni?

Nőként talán könnyebb. Természetesen nekünk is fontos a munkahely, de a munka után hazamegyünk, bevásárolunk, hozzuk-visszük a gyerekeket, anyaként is helyt kell állnunk. Ez az otthoni szál nekem mindig segít abban, hogy megmaradjon az egészséges egyensúly.

Többször kiemelte, hogy anyaként is mennyire jó volt a Richterben lenni.

Hálás vagyok a Richternek, és személy szerint a főnökömnek, hogy sosem kellett választanom a munkám és az anyaságom között. Jellemzően ott tudtam lenni a gyerekek mellett, ha betegek voltak, vagy bármikor, amikor szükségük volt rám. Nekem például mondott már olyat a főnököm, hogy menjek haza, mert hallotta, hogy nagyon lázas az egyik gyerekem. Vannak olyan cégek, ahol ezt nem teheti meg egy anya, hanem mindig a nagymama vagy a babysitter kell hogy megoldja. Ez persze nem azt jelentette, hogy kevesebbet kellett volna dolgoznom, mert bepótoltam mindent, csak nem volt rajtam az a szörnyű nyomás, hogy teljesen félre kell tennem az anyai szerepkört.

Átlagosan napi hány telefont és e-mailt kap?

A telefonokat nem számolom, naponta 200-250 e-mailem érkezik, ezek egy része olyan, amivel nincs feladatom, de 40-50 levéllel biztosan foglalkoznom kell. Van bennem egy állandó feszültség, hogyha nekem valaki ír, akkor arra a levélre minél hamarabb próbáljak válaszolni, de sajnos előfordul, hogy hiába szeretném, egyszerűen aznap nem fér bele az azonnali válasz. Valószínű, minden vezető számára óriási stresszt jelent a napi küzdelem a rá zúduló információáradattal.

És mindenre ön akar válaszolni?

Nem, mostanra megtanultam, hogy nem lehet. Évente 60-70 rendezvényt, kampányt szervezünk, filmeket készítünk, van egy 100 fölötti médialistánk, a sajtóval napi kapcsolatot tartunk. Rengeteg a külső és belső kommunikációs feladat, mindezt egy személyben nem lehet átlátni. Meg kell tanulni bízni a többiekben és delegálni a feladatokat. El kell fogadni, hogy sok mindent lehet, hogy nem én látok át legjobban a hazai vagy a nemzetközi piacon, hanem a kollégáim. Olyan emberekkel kell együtt dolgozni, akik a vezető teljes bizalmát élvezik, és akkor nincs az a feszítő érzés, hogy nélkülem nem működik a rendszer. Tudom, hogy melyek azok a feladatok, amelyekhez mindenképpen én kellek, egyébként a kollégáim lelkiismeretesen és jól megoldják az összes többit.

Mely kvalitásoknak veszi leginkább hasznát a munkájában?

Mindennek az alapja a jó szakmai ismeret és az egészséges szerénység, de kell egy belső motiváltság is, ami abban segít, hogy minden nap lelkesedéssel és odaadással lehessen ellátni a munkát. Ezen túl szükséges egy jó adag kompromisszumkészség, hiszen ahhoz, hogy egy ilyen nagy szervezeten belül gördülékenyen menjenek a dolgok, állandó együttműködésre, csapatmunkára van szükség. Fontos a lojalitás a cég felé, no meg a kitartás, és ha az ember mindent a legjobban csinál, akkor sem gondolhatja azt magáról, hogy pótolhatatlan. Talán sokan nem szeretik azt a szót, hogy alázat, de szerintem nem túlzás alázatról beszélni. Arra is szükség van.

Melyik a legnehezebb? 

Szerintem a kitartás. Azt látom, hogy egy-egy projekt akkor tud sikeres lenni, ha abban rengeteg munka van. Semmit nem adnak ingyen, a siker nem jön csettintésre, van úgy, hogy évekig kell küzdeni valamiért. A Richterben számos példa van erre. Nyilván sok kudarcélmény is éri az embert közben, amivel kezdeni kell valamit. Ahogy anyukám szokta mondani, ez nem egy fáklyás menet.

Tart néha szünetet?

Meg kell találni, hogy a munka mellett melyek azok a dolgok, amik segítik az embert abban, hogy ne égjen ki. Nagyon szerencsés vagyok, mert az életemben sok ilyen van: a gyerekeim, a barátaim, a sport. Ma már nem divat fiatalon szülni, én huszonkét évesen lettem anya, a fiaim és közöttem nincs nagy generációs szakadék. Mi még könnyedén beszéljük-, és reményeim szerint értjük is egymás nyelvét és tudunk úgy közös programokat csinálni, hogy az mindenkinek jó legyen. Vannak barátaim, akik stabilan ott vannak mellettem, és nem utolsó sorban számomra fontos a sport, ami a legjobb kikapcsolódás, pihenés. Ha nincs időm squasholni vagy a cross fittre, akkor futok, általában 12-13 kilométert, és imádok vitorlázni a Balatonon.

Meg tud feledkezni a teljesítményről, vagy pihenés közben is versenyez?

Azt nem érzem éppen, hogy a maratont le kellene futnom, de azért koncentrálok a teljesítményre. Én akkor élvezem a sportot, ha kilépek a komfort zónából. Lehet úgy is sportolni, hogy ne legyen megerőltető, de annak mi értelme van? Így vagyok a munkával is. Attól nem lehet fejlődni, ha bennmaradok a jól működő rendszerben. Szeretem, hogy sokszor ki kell lépnem a megszokott rutinból. Őszintén fel tudok nézni azokra, akik képesek a komfort zónából bátran kilépni, mivel ez visz előre.