„Fontosnak tartom, hogy legyen párbeszéd a vitás felek között.”

KIRE ÜTÖTT EZ A GYEREK?

Egészségügyi családba született, édesapja mentős, édesanyja gondozónő volt a helyi bölcsődében, Záhonyban. Egyértelmű volt, hogy a mátészalkai egészségügyi szakközépiskolába megy a nővére és ő is. Erős középiskola volt, nagyon komoly alapokat kaptak elméletből és gyakorlatból, azóta is bármikor megfürdet egy ágyban fekvő beteget. A szülei nem hitték, hogy felveszik az egyetemre, túl távolinak tűnt a záhonyi valóságból a Semmelweis. „Elkísértek a felvételire, a mai napig előttem van az a jelenet, mikor jövök le a Semmelweis lépcsőjén, ott vár édesanyám, s kitör belőle a zokogás, hogy ugye, nem sikerült.” –  emlékszik vissza Ilku Lívia, a Magyarországi Gyógyszergyártók Országos Szövetségének igazgatója. „Édesanyám akkor is és azóta is minden cikket, könyvet, amit én írok, elolvas és eltesz. Ha a faluban rólam kérdeznek, akkor mindig azt mondja, hogy én nem is tudom, kire ütött ez a gyerek.”

Mi érdekelte a gyógyszerészetből? 

Nem is vagyok biztos abban, hogy a gyógyszerészet érdekelt, viszont nagyon szerettem írni és általában érdekelt az irodalom. Az egyetem alatt kialakult és azóta is fűz a gyógyszertárakhoz egy komoly érzelmi kötődés. Amikor ott vagyok, úgy érzem, otthon vagyok, de gyakorló gyógyszerészként nem tudtam ott elképzelni magam. Így a diploma megszerzése után rögtön a gyógyszeriparban kezdtem dolgozni, orvoslátogató lettem. Ahogy múltak az évek, elvégeztem a jogi egyetemet is. Ezt követően egy nagyon izgalmas munka várt rám a minisztériumban. Kodifikátorként az volt a feladatom, hogy írjak, és itt jött vissza az írás szeretete. A gyógyszerész szakmai szövegeket jogi formába kellett önteni, azon az osztályon én voltam az egyetlen gyógyszerész. 2003 májusában kerültem oda, Kökény Mihály egészségügyi  szociális és családügyi miniszter úr második ciklusa kezdődött pont azon a napon. Hét évig tartott számomra ez a remek időszak.

Mi történt ezalatt?

Az iparral egyeztetve jogszabályokat alkottunk, amelyek ma is megállják a helyüket. 2004 – az Európai Unióhoz való csatlakozás éve volt. Az összes nemzetközi jogszabálynak el kellett készíteni a magyar megfelelőjét úgy, hogy sok jogintézményt még nem is értettünk pontosan. Irdatlan mennyiségű szabályt kellett előállítani, volt egy Magyar Közlöny, amelyben kizárólag azok a jogszabályok voltak, amelyeket én készítettem elő.

Hogyan kell ezt a jogszabályalkotást elképzelni?

A törzskönyvezési jogszabály például úgy készült, hogy beültünk egy hétre az ipar képviselőivel a főnököm szobájába, és az uniós irányelveket együtt kezdtük el tanulni és értelmezni. Amikor megakadtunk, akkor felhívtuk a külföldi kollégákat, hogy ők mit gondolnak ezekről. Hát így ment ez.

Utólag van olyan, amit ma másképpen csinálnának?

Nagyon radikálisan értelmeztük az uniós jogszabályokat. Néhány esetben szigorúbbak voltunk, mint kellett volna. Változtatni persze ezen már nem lehet, mert nem tudunk visszamenni a 2004-es állapotokhoz. Például nagyon szigorúak voltunk a gyógynövény alapú készítményekkel kapcsolatban, ma már azt gondolom, hogy hiba volt korlátozni a készítmények körét.

Ezután került az OGYI-ba. 

A gyógyszerészeti intézetben váltás volt és éppen akkor hívtak az OGYI-ba, ahol éles kanyarral fordultunk végre Európa, a piacgazdaság, s legfőképp az ügyfelek felé. Egy évben 70 ezer hatósági ügyünk volt, szinte kezelhetetlenné vált a rendszer, melyen változtatni kellett. Az is egy virágzó időszak volt, nagyon komolyan gondolta az akkori vezető, dr. Szepezdi Zsuzsanna, hogy az intézetnek szolgáltatni kell, így sok kiváló folyamat kezdődött el. Eltűnt az a szemlélet, hogy valaminek csak azért kell történnie, mert „én így akarom”, fontosnak tartottuk a transzparens működést. Segíteni akartuk a cégek életét. Nekem akkoriban a jogi tudásom volt túlsúlyban, de ott sokat visszakaptam a gyógyszerészetből, így egy kicsit egyensúlyba került a kétféle érdeklődésem. Sok összefüggést akkor értettem meg igazán, de ennek hirtelen vége lett. Az OGYI-ban vezetőváltásra került sor, pontosabban beolvadt a GYEMSZI-be, s az új vezetők nem tartottak igényt a munkánkra. Megviselt, de főként azért, mert láttuk, hogy sok jó folyamat elindult, s hogy mindez nem folytatódik. (Nem véletlen, hogy az OGYÉI Pozsgay Csilla vezetésével visszafordult, és ahogy látom, abba az irányba indult el, ahogyan azt anno mi is képzeltük.) Azon a napon, amikor megkértek bennünket, hogy menjünk el, visszaértem az irodámba, lerogytam a székembe, s abban a pillanatban megszólalt a telefon. A Magyarországi Gyógyszergyártók Országos Szövetségének akkori elnöke, Bogsch Erik hívott és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem csatlakozni a szövetséghez igazgatóként. A csillagok véletlen és csodálatos együttállása révén lettem a MAGYOSZ igazgatója.

Mi segíti a munkáját?

Szigorú vagyok és precíz. Nemcsak a munkahelyemen, hanem otthon is. A családban persze nem csak én élek, a többiek kupacképzők, úgyhogy ott nehezebb, de az irodámban, az asztalomon rend van, ahogyan a fejemben is.

Miközben szabálytalan fülbevalókat hord…

A nagy rend mellett legbelül van bennem egy adag deviancia, és ennek az utolsó megnyilvánulása a páratlanul hordott fülbevaló, ennyit megengedek magamnak. Sokkal többet már nem.

Mit akar ezzel üzenni a világnak?

Azt, hogy izgalmas vagyok. Meg bátor is. Ez nálunk családi vonás. A nővérem kórházban dolgozik, szülésznő. Éppen éjszaka volt, a betegek aludtak, amikor az egyik szint kigyulladt. Mindenkit felébresztett a kórteremben és az ügyeleti szobákban, gondoskodott arról, hogy elzárják a gázvezetékeket, nehogy a hőtől berobbanjanak, közben elkezdték levinni a betegeket az ötödik emeletről. Először az újszülötteket, végül a fekvőbetegeket, s mikor már mindenki leért az aulába, precíz ember lévén- merthogy ő is az – megszámolta, hányan vannak. Kiderült, hogy egy kismama hiányzik. Egyedül ment megkeresni a beteget, a folyosókon már nem volt világítás sem, a nőt az egyik szobában találta meg. Bepánikolt. Elemlámpával sikerült megtalálniuk a kivezető utat, közben füstmérgezést kaptak, de nem számított. A nő az ő betege volt, ő felelt érte. Erről szól az egészségügy.

Ezzel ön is így van, hogy a feladat az öné?

Igen, ugyanakkor van bennem annyi szakmai alázat, hogy tudjam, nem mindent én tudok a legjobban és szükségem van mások tudására. Megszámoltam tavaly, hogy hány tagvállalati szakemberrel dolgoztam együtt. Pontosan 189 ember volt, és ebben nincsenek még a kormányzati kapcsolatok, a többi iparág képviselői.

Szeret az ügyek motorja lenni? Pontot tenni a vállalások végére?

Igen, és ezért ki is találok időnként ügyeket, amelyeknek a motorja leszek. Kodifikátorként megtanultam, hogy semmi sem lehet tökéletes, mert nem lehet mindent előre látni. Változik az élet, mindig lesz szükség kisebb korrekciókra. A gyógyszeripar legújabb kori történetében nagy eredmény volt az etikai kódex létrehozása pár esztendővel ezelőtt.

Jól működik?

Kifejezetten jól. Az természetes, hogy rengeteg etikai ügy van az iparban. A kódex legnagyobb előnyét abban látom, hogy a vállalatok megbeszélik a vitás kérdéseket, még mielőtt ügy lesz belőlük. Kialakítottunk egy olyan kényszert, hogy muszáj egymással tárgyalni, melyet dokumentálni kell, mielőtt valaki az etikai bizottsághoz fordul.

Ez az európai gyakorlat?

Nem, ezt mi Magyarországon építettük bele. Nagyon fontosnak tartom, hogy legyen párbeszéd a vitás felek között.

És mit gondol a lakossági kommunikációról? Nem kellene ezen kicsit határozottabban változtatni?

Valamiért mi azt gondoljuk, hogy sokat teszünk azért, hogy etikusan működjünk, és azt hisszük, hogy ezt mások is látják. Bizonyára lehetne ezt sokkal jobban is láttatni, hiszen sok esetben rossz az iparnak, a gyógyszernek a megítélése. Az innovatív szövetség felméréséből tudjuk, hogy az átlagembernek két dolog jut eszébe a gyógyszeripari vállalatokkal kapcsolatban: az egyik a méreg, a másik a profit. Kérdéses, hogy a kötelező szlogen a kockázatokról és a mellékhatásokról mennyire erősíti a negatív közvéleményt. Nyilvánvalóan sokat árt a gyógyszerbarát, de legalábbis az elfogadó légkörnek. Miközben az alternatív medicina virágzik…

Milyennek látja az ágazat jövőjét?

A lakosság elindult az öngyógyszerezés felé, ezt az egészségtudatosságot kell kiszolgálni a patikákban. A beteget partnernek kell tekinteni, beszélni kell vele. Azt az időt, amit az adminisztrációval tölt a gyógyszerész, azt az egy percet fel lehet használni a tájékoztatásra. Sokan csinálják, nem lehetetlen. Azt látom, hogy bizonyos folyamatok már megjelentek és azokat ki kell szolgálni, jó irányba kell terelni, bátran haladni a jövővel. Tapasztalatból tudom, hogy az előreszaltó mindig könnyebb, mint a hátra.