Kaizer Zsuzsa

 

Kaizer Zsuzsa

Orvos-gyógyszerész, Szeged

„A gyógyítás olyan, mint a narkotikum, nehéz leszokni róla.”

A TALÁLKOZÁS

Kaizer Zsuzsa 1995 óta háziorvos, 2016 júliusa óta gyógyszerész. Az első diploma megszerzésekor már három gyermek édesanyja, mire a második diplomáját megkapja, megszületik a negyedik fia. Néhány hete folyamatosan keresem, mikor végre üzenetet kapok tőle, azt írta, csak akkor tud fogadni, ha nem vagyok beteg. Találkozásunkkor maszkot visel, beszélgetésünk alatt csak a szemét látom. Magyarázatként elmondja, létezik egy rendkívül ritka fajta májdaganat, és amióta ezt a betegséget regisztrálták Magyarországon, ő a negyedik beteg, de az egész világon nincs sok sorstársa. A betegség miatt a praxisától megvált ugyan, de elszakadni nem akart a gyógyítástól, így hetente legalább egyszer egy vidéki kórházban vállalt munkát. „A sürgősségi osztályon sokat beszélgetek a betegekkel, különös, de ott, a sürgős feladatok ellenére van idő velük megismerkedni. Amikor orvos-beteg kommunikációt tanítok az egyetemen, akkor a hallgatóknak is azt mondom, hogy a kiégés kiváló ellenszere, ha az orvos beszélget a beteggel. Ha a beteg mögött van egy ember, akkor rögtön megérti az orvos azt, ami első pillanatra banális, vagy talán érthetetlen. Nehéz felfogni, hogy egy 70 éves nő miért vesz be hat Xanaxot. De ha tudom, hogy az a nő még egy évvel ezelőtt aktív volt, könnyedén felásta a kertet, aztán két infarktus után pár lépést sem tud tenni fulladás nélkül, és senki nem segít neki megérteni, hogy ő hirtelen más ember lett, akkor sok minden a helyére kerül.” A gyógyszerész diplomát 2016. július 2-án, egy szombati napon kapta meg, majd a rá következő hétfőn ment felülvizsgálatra. Nincs javulás… A májban a daganat a kis erek mentén egyre csak nőtt, de olyan helyen, hogy nem lehetett operálni, nem volt más gyógymód, csak a transzplantáció. „Nagyon szerencsés vagyok – mondja a maszk mögül energikus határozottsággal -, mert amikor felkerültem a transzplant-listára, csak néhány hónapot kellett várnom, egy novemberi éjszakán riasztottak, jött értem Szegedre a mentő. Új májat kaptam. Szerencsére én most már jól vagyok, de sajnos a férjem és a fiaim nehezen gyógyulnak. A hazai egészségügyi rendszerben ugyanis nincs helye a beteg hozzátartozóinak, kérdéseikre alig kapnak választ, a szorongásaikkal senki sem törődik, mintha csak felesleges akadályok lennének az orvos és a beteg között. Holott ők is sérülnek. Meggyőződésem, hogy ezt is lehetne másképp csinálni, lehetne jó szóval, információval segíteni, de ennek itthon egyáltalán nincs kultúrája, nincs rá megfelelő protokoll.” A betegség egy időre pihenésre kényszeríti, most mégis egyik munkahelyén, a gyógyszertárban találkozunk.

Az orvosi praxisnak végleg búcsút mond?

A gyógyítás olyan, mint a narkotikum, nehéz leszokni róla. Azt remélem, hogy 3-4 év múlva, amikor már a családom is megnyugszik, és elhiszik, hogy életben maradok, akkor szeretnék ismét orvosként is dolgozni. Addig kötök, akár napi nyolc órát, és közben sebesen járnak a gondolataim. Mostanában azon töröm a fejem, milyen sok izgalmas dolgot lehetne csinálni a patikában is, csakhogy az árrés megköti a kezünket. Nekem most  a szívem csücske a gyógyszer adherencia, amit közös projektben lehetne végezni a háziorvosokkal és az ahhoz tartozó patikákkal. A praxisomban mindenki kartonját átnéztem és abból kiderült, hogy például a vérnyomás gondokkal küzdő betegek csak a terápiás gyógyszer felét veszik be. A gyógyszerésszel összefogva ezen sokat lehetne változtatni. Csakhogy gyógyszerésznek tulajdonosként a gazdaságosságot is figyelembe kell vennie. Az, hogy én beállítok egy plusz embert, aki ezzel foglalkozik, az nincs benne a jelenlegi árrésben. Ugyanígy vagyok a gyógyszerészi gondozással. Fontos, hasznos is, de ha komolyan csináljuk, az teljes embert igényel, amit most még képtelenség gazdaságosan kitermelni.

Mindig előre megtervezi, hogy mit akar csinálni?

Ha kívülről nézem magam, akkor azt kell mondanom, hogy néha túlzottan is racionális vagyok, holott igyekszem nem az lenni. Amikor kilépek a saját korlátaim mögül, és látszólag nem racionális döntést hozok, akkor is hosszú távú céljaim vannak. Így volt ez a gyógyszerész karral is. A férjem gyakran mondja is, hogy ez a kar a mi ötödik gyerekünk. Való igaz, nem magától értetődő, hogy egy középkorú orvos miért iratkozik be a gyógyszerészkarra. Nincs ebben nagy titok, egyszerűen azért, mert komolyan vettük a patikatulajdonosi törvényt. Törvénytisztelő ember vagyok, szeretem szabályok mentén élni az életemet. Annak idején, amikor a patikatulajdonosi törvény megszületett, három kis patikánk volt. A kamara elnökének írtam egy levelet és kérvényeztem, hogy 2014-ben ne kelljen eladnom a részemet, mivel beiratkoztam az egyetemre és 2017-ben már én magam is gyógyszerész leszek. Elutasították a kérelmet azzal az indokkal, hogy amikor a törvényt meghozták, nem merült fel annak a lehetősége, hogy lesz olyan tulajdonos, aki beiratkozik a gyógyszerészkarra, hogy eleget tegyen a törvényi előírásoknak. Gondolkodtam azon, hogy végleg eladom a részemet, de aztán sajnáltam megválni attól, ami a miénk, s végül a tanulás mellett döntöttem.

Olyan nagy értékű patikák voltak ezek?

Egy nagyobb és két fiókgyógyszertár, melyek összforgalma alig érte el a 20 millió forintot, szóval nem volt egy nagy volumenű vállalkozás.

És ezért végezte el a gyógyszerészkart?

Szeretem a dolgokat jóvátenni, maga ez a munka jelenti számomra a legnagyobb élvezetet. Megveszek valamit és feljavítom. Orvosként is ezt csináltam, a rosszul működő praxist működőképessé tettem, ahol a betegek könnyebben gyógyulnak, ahol megvannak a gyógyulás feltételei. Szeretek rendszert építeni, megragadni a problémát és megtalálni a megoldásokat. Ez volt a célom a patikákkal is. Így aztán elvégeztem a gyógyszerészkart, lehetőleg minden előadáson ott voltam, délelőtt rendeltem, délután gyakorlatra jártam, és közben működtettük a patikákat.

Orvosként milyen a tára mögött állni?

Rettenetesen frusztráló.

Miért?

Nyilvánvaló, hogy hozzám, akit orvosként is ismernek, másként jönnek a betegek, mint a gyógyszerész kollégákhoz. Csakhogy a táránál nincsenek meg azok a kompetenciáim, amelyek orvosként megvannak a rendelőben. A kérdések és válaszok alapján hamar kiderül, hogy én másképpen konzultálok a beteggel, mint a legtöbb gyógyszerész. Nemrég például bejött egy hölgy és lábfájásra kért valamilyen kenőcsöt, de a panaszai alapján trombózisra gyanakodtam. Kiderült, nem alaptalanul.

Ezek szerint a doktornő segíti a patikust… És visszafelé is működik ez a pozitív hatás?

Rengeteget változott a világ amióta elvégeztem az orvosi egyetemet, több mint két évtizede. Az a plusz, amit gyógyszerészként megtanultam, jobbá tette az orvosi munkámat. Például új volt számomra a fitoterápia, amit orvosként is alkalmaztam, és a betegeim kifejezetten élvezték, hogy a terápiában megjelentek a gyógynövények.

Át lehet adni ezt a komplex szemléletet a gyógyszertáraiban dolgozó kollégáknak?

Igyekszem, persze. Nemrég például szerepjátékot játszottunk, hogyan kommunikáljunk a beteggel, hogyan mondjuk meg azt, ha valami nincs a készleten, hogyan helyettesítjük a hiányzó gyógyszert. Az a szó például nálunk nem hangozhat el, hogy nincs. Mert 90 százalékban kiderül, hogy a beteg innen-onnan származó információkra támaszkodva jön és kér valamilyen készítményt. Kérdezzük meg, hogy milyen problémára szeretné, mert egyáltalán nem biztos, hogy amit ő akar, arra van szüksége. Ha van szaktudás, akkor hitelesen és érthetően el lehet mondani, hogy a problémájára mi a legjobb választás és biztos, hogy elégedetten megy ki a patikából.

Ön is elégedett?

Volt és van látszata a munkának, annak ellenére, hogy a szakma válságról beszél, meg a régi szép időkről, amit én persze nem ismertem, mert pont a sokat emlegetett aranykor után lettünk patikatulajdonosok. De sosem voltam elégedetlen. Mindent csak a vidéki háziorvosláshoz tudtam viszonyítani, ahol bizony sokszor a legnagyobb erőfeszítések sem hoznak eredményt. Anyagit semmiképpen sem, de a patika az más, itt a befektetett munkának megvan a jutalma.

Öt férfi várja a gyógyulását, hogy lekerüljön a maszk és élje újból a megszokott életét. De addig hogyan tovább?

Különösen a betegségem óta megosztjuk a feladatokat a férjemmel és a gyermekeimmel. A családban marad a könyvelés, az utalások, de segítenek a pakolásban, ha kell, az építkezésben, a bútorok összeszerelésében, valahogy mindenki tudja a dolgát. Én is abból a világból jövök, ahol a kétkezi munkának értéke van, és nem okoz gondot lesúrolni a tárát, ha éppen nincs beteg az officinában. Ha zavar a por, mindig van kéznél egy kendő, s mondhatom, remekül látok a maszk mögül is…

vissza

Itt azonnal üzenhet alapítványunknak

Név *:
Telefon *:
E-mail *:
Üzenet *:

Az adatkezelésről bármikor jogosult tájékoztatást kérni, valamint az adatok helyesbítését avagy törlését igényelni a “21 Nő az egészségügyért” Alapítvány 1061 Budapest, Király u. 12. címére postai úton, avagy a kertesz.eva@21no.hu e-mail címre küldött levélben.

A csillaggal (*) jelölt mezők kitöltése kötelező!

Találkozzunk a facebook-on is:

A portál motorja a projekto