„Öndefinícióm szerint egyetemi tanár és házvezetőnő vagyok.”

OKTAT, KUTAT, SZERVEZ

Egy kisvárosi iskolába járt Hevesen, zongorázni tanult és szertornázott. Szerette a kémiát, a matematikát, végül szülei biztatására a gyógyszerészetet választotta. Budapestre kerülve – mint minden vidékinek – meg kellett küzdenie az ismeretlennel. Hamarosan kitűnt az egyetemen, diákvezetőnek is megválasztották, könnyedén és hatékonyan tudott szervezni már akkor is. „A tanulás, később az oktatás mellett mindig szerveztem valamit, valahogy akaratlanul is néha egy-egy program motorja lettem. És ez a tevékenység a magánéletemre is igaz. Öndefinícióm szerint egyetemi tanár és házvezetőnő vagyok. Voltak előttem példák, amikor azt láttam, hogy a kutató apuka vagy anyuka mellett az egész családnak lábujjhegyen kellett közlekednie. Nálunk ez sohasem volt divat. Ha a gyerekeimnek szükségük volt valamire, akkor én mindent félretettem, és bármikor, akár este 9 után is, főztem nekik egy finom vacsorát.” Két gyermek édesanyja, lánya 32, fia 20 éves.

Kiváló tanuló volt a középiskolában és az egyetemen is. Mindig ennyire fontos volt a jó jegy?

Hozzászoktam, hogy jól teljesítek, és ezt elismerték a középiskolában, és a Semmelweis Egyetemen is, ez pedig mindig jó érzéssel töltött el. Engem motivált a kiváló teljesítmény, ennek köszönhettem azt is, hogy friss diplomásként az egyetemen maradtam. Tanítani és kutatni akartam, nem is gondolkoztam nagyon másban. Kutathattam volna az iparban is, de 1980-ban, amikor végeztem, nem sok információnk volt erről az ágazatról. Én is akkor jöttem rá, hogy mennyit kell még tanulnom, amikor a férjem a gyógyszergyárba került, s láttam mennyire másképpen gondolkozik ő, mint én, aki a napi gyakorlattól kissé távolra kerültem. A mai napig a képzésünk egyik hiányossága, hogy meglehetősen esetleges, hogy a hallgatók mennyire láthatnak a tanulmányaik során a gyógyszerészet különböző területeire, pl. arra, hogy mi történik a gyógyszeriparban.

Majd’ 40 év távlatából beszélünk erről, és még mindig hiányos a kép?

Az egyetemek és a szakmai szervezetek között most is folyik egy vita erről, de legalább elindult a párbeszéd. Ha nem tesszük vonzóvá hallgatóink számára a gyógyszergyárakat, akkor lassan kiszorulhatnak onnan a gyógyszerészek, a vegyészek ugyanis könnyen rá tudnak hangolódni az ottani munkára. Holott a gyógyszerészhallgatók körében is egyre nő az érdeklődés az ipar iránt, emellett mindjobban érdekli őket a klinikai vizsgálatokban rejlő szakmai kihívás. Valamikor, amikor patikát lehetett venni, akkor klasszikus gyógyszerészként mindenki ott akart dolgozni. Most úgy látom, az ipar és a klinikai munka kezd vonzóvá válni. Nekünk, egyetemi oktatóknak követnünk kell a hallgatók érdeklődésének a változásait.

Menjünk vissza a múltba, amikor ön volt pályakezdő. Milyen lehetősége volt akkoriban?

Amikor én végeztem, éppen akkor alakult a Gyógyszerhatástani Intézet, s én friss diplomásként oda kerültem. A kutatómunka elég döcögősen indult, nagy szabadságot adott, de néha éreztük a határozott irányítás hiányát. A kutatómunkához igazán az amerikai tanulmányutam adott lökést. A férjem is és én is kaptunk az USA-ban állást, a gyerekünk éppen akkor kezdte el az első osztályt. 1990-et írtunk ekkor.

Ezek szerint a rendszerváltást az Egyesült Államokban élték át?

Igen, 1990 és 1993 között Bostonban voltunk egy posztdoktori ösztöndíjjal, pont a rendszerváltáskor. Így sokmindenből kimaradtam, ami a gyógyszerészetben történt. A tulajdonosi átrendeződést, ami az igazi nagy áttörést jelentette, azt csak távolról követtem.

Akkoriban sok kutató ment külföldre Kelet-Európából. Hogyan fogadták önöket?

Bostonban sok hozzánk hasonló korú fiatal pár volt, köztük magyarok is, a legtöbben Kelet-Európából, Kínából érkeztek. Amerikai kutatóval csak elvétve találkoztunk. Közvetlen munkatársam egy cseh és egy német kutató volt. A laborban célorientált kutatást végeztünk. Mindent megkaptunk, amit csak kértünk: vegyszer, műszerek, és általában a lehetőségek tárháza várt ránk. Megtapasztaltuk, hogy bármit kigondolunk, azt meg tudjuk valósítani, egy a fontos: legyen a munkának eredménye. Ha viszont nincs eredmény, az nagyon kínos. Persze megtörténik, hogy valami nem a tervek szerint sikerül, de azt nagyon meg kell magyarázni, hogy miért nem…

Ön sikeres volt?

Nem voltam kiugróan sikeres, de sosem kérdőjelezték meg a munkámat. Egy éppen akkor induló elválasztástechnikai módszerrel foglalkoztam, emellett sokat publikáltunk.

Miért jöttek haza?

Óriási dilemma mindenki számára, hogy maradjon vagy inkább hazamenjen. Nehéz a döntés. Láttuk, hogy nem egy tudós, kutató minden évben elmondta, hogy jövőre hazamegy, mégis maradt. Nagy vonzerő a kiszámítható egzisztencia, a fizetés, ami persze közel sem volt olyan magas, mint ahogy azt az itthon maradt kollégák gondolták. Ezen túlmenően az ottmaradást erősíti az a kutatáshoz nélkülözhetetlen bázis, ami számunkra adott volt Bostonban. A mi döntésünket a férjem honvágya könnyítette meg. Nagyon haza akart jönni, nem akart elszakadni a családtól. S úgy tűnt, hogy Magyarországon is „kinyílik” a világ.

Hogyan folytatódott a munkája itthon?

Egy új módszert, egy új kutatást kezdtem el immár önállóan, nagyobb tapasztalattal, több magabiztossággal, megalapozott tudással. Ezt mind hoztam magammal. Amikor visszajöttem Amerikából, akkor az oktatás és a kutatás volt az életemben hangsúlyos, aztán a nagydoktori munkámmal foglalkoztam.

…és a nagydoktori után kicsit tudott pihenni?

Ááá, dehogy. Egyik mentorom azt mondta, hogy az az én bajom, hogy mindig az előttem álló feladatot látom, sosem örülök eléggé az adott pillanatnak. Ez persze nem egészen van így, de az tény, hogy amivel elkészültem, azt már nem tartom sikernek, az már természetes, ki lehet pipálni. Olyan ez, akár egy mindennapi utazás. El akarok menni valahová, majd egyszerűen megérkezem, de már látom a következő állomást, ahová el akarok jutni. De nem szeretném kikerülni a kérdést: mindennap pihenek. Esténként legalább fél órát olvasok, enélkül sosem alszom el.

Mit szokott olvasni?

Kizárólag szépirodalmat. Nekem ez a pihenés. Korábban faltam a híreket, de olyan mélységesen felháborít, amit látok a világban, hogy önvédelemből visszafogom magam. Inkább jöjjenek a regények. Ha valami igazságtalanságot, ostobaságot látok, akkor nem tudok semleges maradni.

Tavaly másodjára is megválasztották a Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság elnökének. Mi az aktuális, a legégetőbb feladatuk?

Az első dolgunk a szakmai képzés megújítása. Bizonyos változtatásokat meghozni nem könnyű, annak nyilván vannak személyi konzekvenciái, sok érdeket sért. Ez az oka, hogy látszólag az egyetem is fékezi a változás sebességét. De most már ott tartunk, hogy nem lehet tovább várni. Az alap a tudományos felkészítés, de a jelenleginél sokkal jobban kell követnünk a trendeket, figyelni kell arra, hogy az élet is változik, és ezzel együtt változik a tudásunk, a hivatásunk jellege. A megújulást nem lehet úgy levezényelni, hogy mindent, amit megszoktunk, azt megtartjuk, és közben folyamatosan hozzuk be az újat. Ez képtelenség. Bármennyire is fáj a szívünk, bizonyos képzési panelektől meg kell válni ahhoz, hogy meg tudjunk felelni a jövő elvárásainak.

A jövő gyógyszerészének mit kell tudnia, amit önnek végzéskor még nem kellett?

A gyógyszerészképzés hagyományosan kémia alapú, de ma már nagyon erősen benne vannak az orvostudományi ismeretek. A gyógyszerészi gondozáshoz például ez utóbbira van szükség, mégpedig sokkal szervezettebben, mint ahogy most csináljuk. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a mostani hallgatók egy része néhány év múlva gyógyszertárvezető lesz, vállalkozást vezet. A posztgraduális képzésben biztosítani kell az ehhez szükséges gazdasági, jogi, vezetői ismereteket, de az sem árt, ha már az alapképzésben hall ezekről. Most még úgy tűnik, mintha a gyógyszerészképzés toporogna a 21. század előtt, mintha nem tudná eldönteni, hogy átlépje-e a határt. De hogy át kell lépni, az nem kétséges.