Bittner Nóra

 

Bittner Nóra

Klinikai pharmakológus, onkológus
Országos Onkológiai Intézet

„Sokan eljutunk a racionalitás határáig, ahol kénytelenek vagyunk megállni.”

AZ EMBER, AKI NEM SZÜLETIK ORVOSNAK…

Bittner Nóra Szentgotthárdon született, majd szüleivel Győrbe költözött. Édesapja református lelkész, édesanyja nővérként dolgozott. „Gyerekkorom óta rettenetesen kíváncsi természetű vagyok, engem már akkor is sokminden érdekelt. Ebben nagy segítségemre volt édesanyám, aki orvosnak készült, majd harmadéves egyetemistaként férjhez ment az én református lelkész édesapámhoz. Mindez az ’50-es évek közepén történt. Ez a házasság ebben a korban egyet jelentett azzal, hogy „elvágta” anyámat ettől a  pályától. Akkoriban egy lelkész felesége nem járhatott egyetemre. Édesanyám nem mondott le teljesen a hivatásáról, BCG-nővérként dolgozott és ha tudott, vitt magával. Néztem ahogy beoltja a csecsemőket, és mindent tudni akartam az emberi testről, hogy mi hogyan működik.” Az orvosi egyetem előtt egy évig a győri gyermekkórházban dolgozott, majd az egyetem elvégzése után a pécsi tüdőgyógyintézetbe került. Ekkor kezdett foglalkozni a tüdő-onkológiával, hiszen világszerte egyre több kutatási eredmény  bizonyította, hogy nem kell lemondani a tüdődaganatos betegekről, új módszerekkel az időben észlelt betegség túlélése jelentősen javítható. Az onkológia felé tett tudatos lépések az Országos Onkológiai Intézetig vezették, ahol jelenleg a kemoterápiás belgyógyászati ambulancia vezető főorvosa. A később megszerzett jogi ismeretek segítették eligazodni a szabályok között, ugyanis ismerni kell a betegek jogait, véleménye szerint e tekintetben Magyarország még gyerekcipőben jár. Emellett megszerezte az egészség-közgazdász másoddiplomát, amelyet nélkülözhetetlennek tart a gyógyszerelés, az egészség-hatékonyság reális felméréséhez. Az elmúlt esztendőben a Magyar Rákellenes Liga elnökévé választották, idén azonban lemondott erről a posztjáról. Ő az az ember, aki sosem mondaná, hogy „mióta az eszemet tudom, orvos szerettem volna lenni”…. Ennél sokkal jobban érdekelte az éneklés, álmaiban ugyanis világjáró operaénekes volt. Amikor dönteni kellett a továbbtanulásról, szülei féltették a középszerűségtől, mondván, nem lehet mindenkiből Sass Sylvia, ezért azt tanácsolták, hogy biztos, ami biztos, előbb legyen egy polgári foglalkozása. Az orvosi pálya felé irányította az a gyerekkori „élménye”, mikor három éves testvére súlyos beteg lett, életveszélyes állapotba került, s hetekig küzdöttek az életéért. „Akkor úgy gondoltam, ha egy ilyen beteg gyereket meg tudnak gyógyítani, akkor én abban a munkában szeretnék részt venni – pörgeti vissza az időt Bittner Nóra. „Ezért akartam orvos, pontosabban gyerekgyógyász lenni.” A zene a mai napig elmaradhatatlan, katartikus élmény maradt az életében, örömét-bánatát kiénekli magából, s ha ideje  engedi, zongorázik is kicsit. Visszatekintve, minden jó volt úgy, ahogy történt, megtalálta ezen a pályán azt a kiteljesedést, ahol a kíváncsiság, az emberekkel való foglalkozás, a humánum találkozik.

Ha gyerekgyógyász akart lenni, akkor miért nem lett gyerekgyógyász?

Volt egy emlékezetes gyakorlat, amikor lumbálpunkciót kellett csinálnunk egy kisgyereken, ami iszonyatosan fájhatott neki… sosem felejtem el azt a sikítást. Képtelen voltam átérezni, hogy az ő gyógyulása érdekében erre van szükség, és zokogva rohantam ki a teremből. Ekkor döntöttem el, hogy felnőttekkel akarok foglalkozni. Alapszakvizsgát tettem tüdőgyógyászatból, később már Budapesten erre épült a klinikai onkológia, majd a kutatások kapcsán a klinikai farmakológia. Kutatási területem a tüdődaganatok és a csont-metasztázisok összefüggése.

A daganatos betegek gyógyítása kevésbé tűnt nehéznek?

Az onkológia az egyik legdinamikusabban fejlődő tudományág. Az a daganatos beteg, akiről 15 éve még lemondtak, ma időben felfedezve a betegségét esélyt kap a felépülésre, sőt a teljes gyógyulásra, s ki tudja mi történik majd a következő 15 évben. A családomban sajnos több onkológiai betegségen átesett hozzátartozóm van, s amikor az embernek ilyen személyes indíttatása van, akkor még elszántabban keresi a megoldásokat.

Azért kezdett el kutatni, mert kíváncsi?

A kíváncsiság a legnagyobb motiváció. Egyrészt nagyon izgalmas feladat a daganatok biológiai viselkedésének megértése, de ennek a másik oldala is roppant érdekes, amely azt mutatja meg, hogy hogyan lehet a teóriát az élő rendszerben alkalmazni, az ismereteket a napi gyakorlatba illeszteni. Egy gondolat mindig újabbat vet föl, főképp, ha nem hagy nyugodni a kíváncsiság, és én tudni akarom, hogy mi miért történik.

Valóban mindenre választ akar kapni? Egy idő után rájön az ember, hogy nem lehet mindenre választ kapni, sőt nem is kell.
Ezt a kutató orvos habitusával el lehet fogadni?

Muszáj. Sok orvos jut el idáig. Alapvetően és mindenek előtt a tapasztalásra és a rációra hagyatkozunk, s ennek ellenére, vagy lehet, hogy pont emiatt sokan eljutunk a racionalitás határáig, ahol kénytelenek vagyunk megállni. Ez az a pillanat, amikor a hit és a tudomány találkozik és a legnagyobb békében él együtt tovább. Nem tudhatjuk mindenre a magyarázatot. A kutatás végső soron mértéktartásra és alázatra nevel, és annak a megélésére, hogy az emberi szervezet milyen csodálatos és jól szervezett. Ha ezt felismerjük, akkor bizonyos dolgokat el kell engedni, és azok rendszerint meg is oldódnak mindenféle racionális beavatkozás nélkül.

A betegek hallanak öntől olyat, hogy bízzanak a sorsukban?

Ha ez a betegség valakinél kialakult, van, hogy tudjuk az okát, van, hogy nem. Az a lényeg, hogy a beteg azt az utat válassza, ami segíti, és bízzon abban, hogy ez a megoldás a gyógyulás felé vezeti. Könnyebb a betegséggel megküzdeni, ha az ember elfogadja, hogy a betegségének oka és célja van az életében.

Azt hogyan lehet megélni, ha a betegnek maga az orvos személye jelenti a hitet?

Természetes, hogy a beteg bizalmát mint kezelőorvos meg akarom szerezni, hiszen hosszú időre szól a mi szövetségünk. De ez óriási felelősség, amivel nem lehet visszaélni, ráadásul fel kell mérni azt is, hogy a beteg mennyit akar tudni a saját betegségéről.

És ha nem akar tudni róla?

Nekünk orvosoknak ezt tiszteletben kell tartani, és alkalmazkodni a beteghez. Sosem szoktam áltatni a beteget, a mérlegelést mindig rábízom, mert a döntés csakis az övé. De nem lehet annál több terhet rájuk rakni, mint amit abban a pillanatban el tudnak viselni, mert vagy összeroppannak, vagy elmenekülnek.

Mennyire engedheti meg magának az orvos az empátiát?

A beteg embert komplexen kell kezelni, és ebbe nemcsak a különböző terápiák tartoznak, hanem a pszichés vezetése is. A beteg egy másik ember, akinek lelke van. Igyekszem empátiával fordulni felé, mert átélem azt, hogy én mit éreznék, ha ebben a helyzetben lennék. Az objektivitás érdekében persze meg kell húzni egy határt. Amikor el kell veszteni egy beteget, az a legnehezebb döntés az orvos életében. A felismerés, hogy nincs értelme kínozni őt egy kemoterápiával, mert csak a mellékhatások gyötrelmeit erősítjük. Ez nem azt jelenti, hogy elengedem a kezét és kezelés nélkül marad, a tüneteit mindvégig kezeljük.

Lehet hinni a csodákban, ha az onkológiáról beszélünk?

Szakterületemen a két leggyakoribb betegség az emlő- és a vastagbél daganat, gyakorlatilag az eredmények itt a legátütőbbek, de a tüdődaganat kezelésében is nagyon sokat haladtunk. Pár éve az áttétes tüdődaganatos betegek napjai szinte meg voltak számlálva, ma azonban az immunterápiával – megtartott életminőség mellett – akár még 3-4 évet is tudnak élni, a családdal, sok boldogságot megélve és nem ágyhoz kötötten, kiszolgáltatottan. És tudom, hogy amikor eljön az idő és el kell menni, akkor 4-5 év csak egy pillanatnak tűnik, de aki orvosként követi a folyamatot, az látja az eredményt.

Szigorú embernek tartja magát?

Igen, elsősorban magammal, de talán másokkal is szigorú vagyok. A környezetem ezt nem mindig veszi jó néven, holott én pont azzal adom meg a tiszteletet a másik embernek, hogy nem várakoztatom, nem élek vissza az idejével. A betegekkel kevésbé vagyok szigorú, mert látom a sorsukban az esendőséget.

Mikor volt utoljára elégedett?

Akkor vagyok igazán elégedett, amikor a betegeim részéről érkezik visszajelzés, és elismerik azt a szakmai és emberi küzdelmet, amit én is tettem a gyógyulásukért. Emellett van egy munkán kívüli életem, ahol a családom összetartása mindennél fontosabb. Amikor együtt vagyunk, az a legjobb érzés a világon.

vissza

Itt azonnal üzenhet alapítványunknak

Név *:
Telefon *:
E-mail *:
Üzenet *:

A csillaggal (*) jelölt mezők kitöltése kötelező!

Találkozzunk a facebook-on is:

A portál motorja a projekto